Kicsit vágyakozva gondolok vissza a kórházi szobámra, a csendre, a mosolygó csecsemősökre és látogatókra, ami mint egy zajmentes kapszula, kiemelt az élet folyásából egy másik dimenzióba. 
Szinte vágyom is rá újra. De most ennek vége, jönnek a hétköznapok és végtelen feladatok.
Első babával talán megvan az illúzió, hogy 6 hét után könnyebb (meg aztán, hogy majd 1 év után könnyebb... és majd 3 év után...)
De én a Naggyal a biosz tankönyv fölé görnyedve tudom, hogy igazából könnyebb nem lesz már sosem.
A terhesség alatt is van egy mélyen húzódó gyászfolyamat, elveszíted a kontrollt a testeddel, az addigi rutinjaiddal, ételekkel... de a szülés utáni gyász még több rétű.
Akárki akármit mond, a tested nem lesz ugyanaz már.
És a párkapcsolatod sem.
És elbúcsúzunk szokásoktól és akár emberektől.
Közben azt a "kiválasztottság" érzést is elveszítjük, ami a kismamasággal járt: a kedves nézéseket és érdeklődéseket.
A szent folyamatnak vége, az eddigi cuki kérdéseknek és hely átengedéseknek és a plázában az ingyen pisilésnek 
vége - már csak egy átlag nő vagy gyerekkel.
vége - már csak egy átlag nő vagy gyerekkel.Nekem ezzel nincs is gondom, első babával nehezebb ezen átesni, megérteni, hogy mennyi minden más lesz, mint ahogy képzeltük.
Én szeretettel "térek vissza az életembe", az edzéseimhez, a találkozókhoz, a munkámhoz....
És remélhetőleg a több alváshoz, feszesebb testhez és hatékonyabb avyműködéshez. 
De nem üldözöm ezeket, tudom, majd alakul ez. Ami ma szuper megoldásnak vagy napirutinnak tűnik, az holnap nem érvényes.
Csak csiszolódunk tovább.
Magunkkal és egymással.
Lassan.
Nyugodtan.
